Madách Imre születésének évfordulójára

A magyar irodalom legjelentősebb drámájának alkotója, Madách Imre Alsósztregován született (19 nappal Petőfi Sándor születése után) 1823. január 20-án; és ugyanott halt meg 1864. október 5-én.

Életében sok-sok megpróbáltatással és betegségével kellett szembenéznie; ő azonban minden körülmények között igyekezett helytállni és megfelelni hazája és saját maga elvárásainak. Korának nagy műveltségű magyarjai közé tartozott, de nyilvános sikert és elismerést életében csak egyszer kapott; akkor, amikor a Kisfaludy Társaságban Arany János felolvasta Az ember tragédiája című művének első négy színét.

Kora politikai életében komoly szerepet vállalt, a szabadságharcban azonban – betegsége miatt – nem tudott részt venni; utána mégis bebörtönözték, mert annak vérbefojtása után néhány szabadságharcost, köztük Kossuth titkárát is bújtatta, Az egyéves börtön sem tett jót az egészségének, amelyet tovább rombolt az a tény, hogy amíg ő a börtönben volt, a felesége Fráter Erzsébet „oly méltatlanul viselkedett, hogy Madách elzavarta a háztól”. Ez a hűtlenség és más nőkben való csalódásai is hatással voltak a Tragédia megszületésére, s itt-ott komor hangulatára.


„Óh, nő, ha te meg bírnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem,
Minőnek első csókodnál hivém,
Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd
Kivűl a boldogságot körömön,
Nem hordanál mindent, mi benned édes,
Világ elé s mindent, mi keserű,
Nem tartanál fel házi tűzhelyednek.”

Madách Imre


 

A Tragédiát egyébként a világ számos nyelvére lefordították, igazi világdrámaként tarthatjuk számon. A drámát Arany Jánosnak küldte el Madách. Arany egy-két verselési és nyelvi problémán javasolt javítást; majd a Kisfaludy Társaság figyelmébe ajánlotta, így lett Madách is tagja e nemes egyletnek.

*

Madách lírai költeményeket is írt, első ilyen kötete Lant-virágok címmel jelent meg… Bennük Madách szerelmeinek többsége megjelenik.


Kertben Etelkéhez

Rózsakertben testvérek közt
Ültél, lányka, nyári reggel.
Szent imát rebegtek ajkid
Buzgalommal, hű reménnyel.

Jöttem, édes ajkaidnak
Szent imáját csókolám le,
Mint virágidnak harmatját
Forró napnak lángszerelme.

Így folyjon bár végig élted:
Testvérek közt játszi csendben,
S ajkadon olvadjon össze
Hit, reménység és szerelem!

 


Más jellegű versei közül kettő. Íme:

Petőfi sírján

Nem mondja kisded síri jel:
E zugban porlik tested el.
És jól van az, mert így a sír,
Amelyen egy hon népe sír
S körülragyogja szellemed,
Egész e honnak keble lett.

*

Te a szabadságot megüdvözölted
Még bölcsejében, az viszont neked
Utolsó búcsuzásaként megírta
Ágyúdörgésekkel – sírversedet.


Egy zsarnok sírjára

Követ sírjára, hisz nem nőne ott virág,
Mi könnyhullás frissítené azt fel?
Mindenkit illet egy-egy rész könyű,
Ő részét még éltében költé el.


Az aradi sírra

Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Im sírotokra emlékkő se jut.


Az ember tragédiája örökké a magyarság legnagyobb drámai költeménye lesz, mindaddig, amíg az iskolában tanítják; mindaddig, amíg olvassák; mindaddig, amíg fejből legalább száz sort tudunk belőle idézni; mindaddig, amíg színpadra viszik, és mindaddig, amíg megtanuljuk belőle, és örökre eszünkbe és „áldozni tudó” szívünkbe véssük végső intelmét, tanítását: „Ha elbukunk, ha százszor elbukunk; akkor százegyedszer is kell erőnknek lennie, hogy ismét talpra álljunk és újrakezdjük!”

„A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.”

Javaslom, mindenki olvassa el újra és ismét e művet, és adja tovább a gyermekeinek, unokáinak mindazt, amit belőle leszűrt magának.

E rövid írás méltatlan e nemes költő alkotásához, de úgy hiszem, hogy „örökös magyartanárságra” ítéltként mégis szólnom kell, mindaddig, amíg tehetem. Csak remélni merem, hogy mindez megbocsátható nekem…


 

Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...