A ló és a zabla


„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” (Márai)


Régi szavaink közül a lóval és a lószerszámokkal foglalkozunk. Ha a kocsi elé lova(ka)t fognak, létrejön a lófogat. Városi ember ritkán találkozik lóval; így a lóhoz kapcsolódó szavaink egy része ismeretlen marad a számára, s lassan feledésbe is merül.

A lónak sok rokon értelmű szava van: lovacska, paci, csikó, paripa, táltos; a kevésbé ismert: mén (Petőfi: „Méneseknek nyargaló futása / Zúg a szélben, körmeik dobognak”), kanca, csődör, gebe, virsli.

Nézzük a lószerszámokat: hám (a lószerszámnak a szügyet és a törzset övező, az istrángot tartó része). A szügy a ló két mellső lába között van. Az istráng a hámot a hámfával összekötő szíj vagy kötél. A hámfa a lószerszámnak a kocsihoz közeli alkotója, ennek két végéhez kötik az istrángot. A kantár a lószerszám fejen lévő része, amely a zablát is magában foglalja; és a zablán kívül a homlokszíjból, az álladzóból, a gyeplőből (másképpen kantárszár) áll. A zabla a ló szájába teendő, és csuklósan összekapcsolt vaspálcikákból áll. A gyeplő pedig két végével kétoldalt a zablához kapcsolt hosszú szíj, amellyel a lovat irányítják.

Ha valaki rövidre vagy szorosra fogja a gyeplőt, biztosak lehetünk benne, hogy megszigorítja a fegyelmet. Aki pedig zabolátlan, azt előbb-utóbb megzabolázzák, vagyis féken tartják, megrendszabályozzák.

De ne essünk át a ló másik oldalára, mert még kipányváznak bennünket! A pányva legelő állat kikötésére használt hosszú kötél. Ady így ír: „Kipányvázták a lelkemet, / Mert ficánkolt csikói tűzben”.


Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...