A pótérettségi


A Nap örökké süt


Szerencsés helyzetbe került, mert abban az évben, amikor Nagybátorba, a nemrég alakult gimnáziumba került, a közeli város egy közismert alakja pótérettségi vizsgájának a letételére ezt a gimnáziumot jelölte ki a Megyei Művelődésügyi Osztály. A vizsgabizottság tagjai azt csak utólag tudták meg, hogy ez a pótérettségi vizsga nem az első volt Vili bácsi, így hívták a maturandust hányatott életében. Több helyen többször próbálkozott már ezzel, mindenütt sikertelenül. Nagybátorban még nem. Itt most bátorkodott először.

A szerencséről azért szóltunk az elején, mert nem minden tanárnak adatik meg, hogy első tanévének a vége felé már pótérettségiztessen valakit. Neki megadatott. Ráadásul – ahogy kiderült − olyan emberről, olyan próbálkozóról volt szó, aki a megyei kórházban fontos közegészségügyi feladatot látott el, és még nagy KMTE-drukker hírében is állott. A fiatal magyartanár a város másik csapatának, a Kinizsinek szurkolt, de ez − természetesen − nem akadályozhatta meg a rábízott feladat becsületes ellátásában. Ez valóban nem…

Kire is bízta volna Lajos bácsi, a gimnázium igazgatója e feladatot, ha nem rá, az újdonsült és egyetemet végzett magyartanárra. Mivelhogy éppen a magyar vizsga nem akaródzott – ki tudja hányadik alkalommal sem − sikerülni a szépreményű Vili bácsinak.

Elérkezett a nagy nap. Összeült a vizsgabizottság, és a mi hősünk is időben megjelent. Az írásbeli dolgozatára a magyartanár már nem igen emlékezett − micsoda nemtörődömség! −, de bizonyára nem lehetett túl fényes.

Bejött a páciens (Maradjunk ezúttal az egészségügyi szakszónál!), az ápolók pedig, akarom mondani a vizsgabizottság tagjai, biztató mosollyal fogadták az ötvenedik évén már túl járó kis lurkót.

− Ha most sem tudjuk leérettségiztetni, akkor semmikor − mondta az igazgató úr −; s akkor Vili bácsinak befellegzett, mert nem maradhat a kórházban.

Mármint dolgozóként, természetesen. Hisz a szalmonellafertőzés kimutatásához szükséges anyag szakszerű begyűjtéséhez és tárolásához, valamint vizsgálatra való előkészítéséhez „legalább érettségi vizsga szükségeltetik”.

Köszönt is illedelmesen, mély meghajlással őkegyelme, a vizsgabizottság tanult tagjai pedig biztató és együtt érző bólogatással fogadták a köszönést. Semmi baj, a kapcsolat megteremtődött és felhőtlennek látszott.

− Mivel kezdjük, Vili bácsi, nyelvtannal vagy irodalommal? – kérdezte a fiatal magyartanár megkülönböztetett jóindulattal.
− Magyarral − felelte ő.
− Rendben van − vette a lapot a tanerő −, legyen akkor először a nyelvtan! − Ekkor még nem is sejtve a rövid, de annál katartikusabb élményt, amely rá várt. − Írja föl a táblára, legyen szíves, a következő mondatot…
− Igenis! − kapta össze magát a vizsgázó, kezébe véve a krétát. Megható és egyben megkapó várakozással tekintett a tanárra, illetve a vizsgabizottság jeles tagjaira.
− A mondat a következő…
Vili bácsi elkezdte írni, és félhangosan mondta is: A mondat a köv…
− Ezt még ne írja, csak azt, amit ezután diktálok!
Vili bácsi akkurátusan letörölte addigi művét.
Petőfi Sándor Kiskőrösön született. − Nézett körül az újdonsült tanár diadalittasan a kollégáin. − Létezik ennél egyszerűbb mondat a világon? – kérdezte körülhordozott tekintete. A bizottság tagjai − mintha megérezték volna gondolatait − egyöntetűen bólogattak.
− Ez aztán a mondat! Ez a mondatok mondata!
Közben Vili bácsi is − igaz, nagy nehézségek árán − elkészült alkotásával. Ott díszelgett a táblán, szép lefelé ívelő sorral az örökérvényű mondat. Vili bácsi derűsen viszonozta biztató mosolyunkat.
− Legyen szíves, elemezze a mondatot szófajok szerint! – mondta az idősebbnek járó megértéssel a mondat kitalálója.
Vili bácsi arcáról eltűnt a derű, barázdák szántották át homlokát, és maga elé dörmögött.
− Szófajok, szófajok…
− Valami baj van? – kérdezte a tanár. Vágni lehetett a feszültséget. A levegőt a „lenni vagy nem lenni” súlyos szavai terhelték meg, alig elviselhető terhekkel. Éreztük, hogy sorsok vagy legalábbis egy ember sorsa most forog kockán, most fog eldőlni.
− Ha lehetne − nézett könyörgő szemekkel vallatójára a megtört férfi −, egy kis segítséget…
− Tudja, Vili bácsi…, főnév, melléknév… − egy pillanat nem sok, de annyit sem késett a segítség. Mindenki így tett volna a helyében.
A maturandus arca felderült, öklével a homlokára ütött, és − lenyűgöző rabláncaitól megszabadulva − diadalmasan kivágta.
− Tudom már! Petőfi főnév, Sándor melléknév!

Az amúgy nagy tudású professzorjelölt pedig – eléggé el nem ítélhető módon − abban a pillanatban fölkelt; szép csöndesen, nyugodtan elhagyta a termet; ahol a pótérettségi még épphogy csak elkezdődött… Magyarán kirohant, hogy ne ott benn kelljen − szégyenszemre − neveletlenül röhögnie.

A vizsgáztatást az általános iskola sokat tapasztalt, és sok mindent megélt magyartanára − mondanunk sem kell −, egy hölgy folytatta.

Vili bácsi pedig sikeres érettségi vizsgát tett…

Vég(r)e!


Megjelent Mihályfalvi László A NAP ÖRÖKKÉ SÜT című könyvében.


Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...