A Magyar Kultúra Napja

1823. január 22-én Kölcsey Ferenc Csekén befejezte Himnusz című költeményének az írását… Ez a dátum ma már a Magyar Kultúra Napja.

​A Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre 1844. február 29-én írta ki a pályázatot a Himnusz megzenésítésére. A tizenhárom beérkezett pályamű közül a bíráló bizottság elnöke, Egressy Béni 1844. június 15-én Erkel Ferencnek ítélte a fődíjat. Az első nyilvános bemutató 1844. július 2-án volt a Nemzeti Színházban. Később, augusztus 10-én az Óbudai Hajógyárban, a Széchenyi-gőzös avatásakor is elhangzott. A kottája szeptemberben jelent meg, s ekkor az „ének” elindult diadalútjára, s meghódította az egész országot, és vált – végérvényesen – a magyar nemzet azonosságtudatát kifejező énekévé. A forradalom és szabadságharc idején is éneklik; és az 1848. augusztus 20-i állami ünnepen a Mátyás templomban is felhangzik. A szabadságharc vérbefojtása után betiltják, helyét a császári himnusz, a Gotterhalte veszi át. 1856. május 13-án Csekén, a Kölcsey-síremlék avatásakor újra hallható. Az úgynevezett felszabadulás után sokáig csak úgy énekelhettük, hogy utána mindig következett a szovjet himnusz is.

​Egy igaz és értékes költemény tiszteletet érdemel, ezért szokás, sőt követelmény állva felolvasni, elmondani és csendben meghallgatni. A Himnusz esetében ez sokszorosan igaz. Olyannyira, hogy ma már nem illik – ünnepélyes alkalmakkor, de csakis akkor – nem énekelni!

Végül olvassuk el, mit tanácsol a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc unokaöccsének (Vagy minden magyar léleknek?) Parainesis című művének részletében:

„Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férjfiának törekednie kell. Tiszteletet érdemel a tudós is, ki négy fal közt halványulva a múltvilág emlékeivel kizárólag társalkodik: de a jelenkorra hatni kívánó polgárnak más pályán kell indulnia. Magányos ismereteket szerezni, hogy azok a sokaságra által plántálva közkinccsé váljanak; világos ideákból fáklyát gyújtani, melynél az együttélők előítéleteik setétségéből kiléphessenek, régi és új, idegen és saját tapasztalást egyesíteni, hogy a néptömeg előtt vezérelv gyanánt ragyogjanak; szóval minden ismeretet a kor szükségeire s kívánataira, a jelenlét nemesítésére s a jövendő előkészítésére fordítani s a tehetségig életbe hozni: ezt kívánom én mindazoktól, kik a közdolgokban forgandók.”



Kölcsey Ferenc: Himnusz

A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A multat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

(Cseke, 1823. január 22.)


 

Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...